Hiába menekülsz Cassandra!

Sietős léptekkel indultam a metrő felé. Bár a Gwennel folytatott beszélgetés kissé elvette indulataim élét, még mindig fel voltam háborodva. Szinte nem láttam és hallottam semmit, csak a léteimre figyeltem, neki-neki menve időnként egy járókelőnek.

- Hé, nem látod merre mész? - szólt utánam egy rekedt hangú nő, akit majdnem fellöktem.

- Ne haragudjon… - mondtam hátrafordulva, és siettem tovább, míg valamibe nem ütköztem.

- Hova ilyen sietősen, kislány?

Felnéztem, egy nagydarab férfi állt előttem.

- Elnézést.

- Elnézem - mondta furcsa hangon, és továbbra is állt előtte, vigyorogva, mozdulatlanul.

- Nézze, sajnálom, hogy magának mentem, de ha nem haragszik, sietek.

- Én ugyan nem haragszom.

- Én viszont kezdek, úgyhogy engedjen tovább.

- És ha nem?

- Akkor kénytelen leszek alternatív megoldáshoz folyamodni - mondtam és oldalrol kikerültem. Azaz kikerültem volna, ha hirtelen nem emeli fel a karját és nem akadályozza meg, hogy továbbmenjek.

- Mi a fenét csinál? Vegye le rólam a mocskos kezét!

 - Ugyan már, kislány, ne mondd, hogy nem élvezed - szólalt meg mögöttem egy másik férfihang, amire megfordultam.

- Aha, szóval ketten vannak… csak nem félnek, hogy egyedül egyikük se bír egy kislánnyal?

Azt hiszem túl sok gúnyt sikerült belevinni a hangomba, mert a másofik férfi hatalmas pofont kevert le.

- Eszénél van maga? Hogy képzeli, hofy csak úgy pofozkodik? Kezd fogyni a türelmem, takarodjanak innen, de gyorsan, különben…

- Különben dühbe jön? - kérdezte „egyeske”, felröhögve.

- OK, ha nem értenek a szóból, nem muszáj beszélgetnünk - mondtam és abban a pillanatban az előttem állót combon, a mögöttem sréhen állót pedig sípcsonton rúgtam. Régen megtanultam, hogy a férfiak legérzékenyebb részük ellen irányuló támadásra számítanak, ezért sose azzal kezdtem.

 - A rohadt kurva! Mi csinálsz, te fattyú?

- Azt, amit már kellett volna - és most jöhetett a tökönrúgás. Sajnos csak az egyiküket sikerült semlegesítenem, a másik félreugrott. Úgy döntöttem, az önvédelmi szabályzat következő pontját alkalmazom ezután és menekülőre veszem a figurát.

- Kapd el, nem lóghat meg! - szólt sérült támadom a társának. Az utánam futott és másodpercek leforgása alatt el is kapott.

- Eresszen el, hallja? - üvöltöttem kapálózva - Kik maguk? Mit akarnak?

- Figyelmeztetlek, Báthory, ha ellenkezel, többet is kapsz - szólt rám és kiosztott egy újabb pofont.

Ez igencsak arcul ütött. A pofon is, meg amit mondott. A döbbenet talán többet ártott, mint a fizikai erőszak, bár az sem volt egy kéjmámor. Egyrészt nem szoktam meg, hogy csak úgy valaki megüssön, másrészt ebből a Báthorys rémálomból már nagyon elegem volt. 

- Mi a fenét hord össze? Milyen Báthory? Maguk összetévesztenek valakivel - igyekeztem kiszabadulni, de támadóm szorosan fogta mindkét kezem.

- Hallgass már el végre, vagy…

Hirtelen morgást hallottam a hátam mögött. Veszett hörgést, mint egy vad kutyáé, vagy egy farkasé. Támadóim is meghallották, mert hátranéztek. 

- Mi a fe… - szólalt meg elhűlve az egyik.

Én bármennyire próbáltam nem tudtam oda nézni, de kezdtem aggódni. A morgás egyre közeledett, az egyik férfi rémülten elengedte a karom.

- Az alakváltó… - suttogta és lassú léptekkel indulva, elrohant.

Az alkalmat kihasználva megfordultam és szembe találtam magam egy hatalmas, fehér állattal. Kutyának tűnt, de a fajtája nem volt ismerős. Leginkább egy farkasra emlékeztett, de mit keresett volna egy farkas a városban? Sok időm azonban nem volt gondolkodni, mert az állat vicsorogva a támadóm torkának ugrott, az pedig védekezés közben úgy megütött, hogy a falnak estem, beütöttem a fejem és elájultam. 

- Cassie, hallasz? Térj magadhoz.

A hang távolról jött, nem tudtam honnan.

- Gyerünk Cassie, ébredj!

Közeledett. Lassan kinyitottam a szemem, és megpróbáltam fókuszálni a homályos képre, ami felettem lebegett. 

- Cassie, jól érzed magad?

Ismerősen csengett, és a kép is kezdett kitisztulni.

- Wolf? Mi történt? Hol vagyok? Miért fekszem a földön? 

- Sok a kérdés egyszerre…

- Kíváncsi természet vagyok - válaszoltam a fejemet fogva.

- De amint látom, nincs komoly bajod.

- A farkas… - emlékeim kezdtek visszatérni - te is láttad?

- Cassie, azt hiszem beszélnünk kell - mondta komoran.

- Már megint? Még a múltkorit sem hevertem ki - vágtam vissza enyhe gúnnyal. 

- Akkor sem maradhatsz itt. Gyere, hazaviszlek - mondta és megpróbált felsegíteni.

- Semmi szükség rá, egyedül is tudok járni - de amint felálltam szédülten megtántorogtam.

- Nem kétlem, de most nem jó, ha egyedül maradsz - és ellentmondást nem tűrően karon fogott és elindultunk a házam felé.

- Liz igazat mondott - vágott a dolgok közepébe Wolf miután bezárta maga mögött a lakásom ajtaját és a konyhában leült egy székre.

Lehuppantam mellé egy másik székre. Nem akartam hinni a fülemnek. 

- Honnan is ismered te Lizt? És egyáltalán, honnan tudod, miről beszéltünk?? 

- Hosszú történet…

- Hát, most már nem sietek sehova, tehát előttünk az éjszaka – mondtam ezúttal én ellentmondást nem tűrő hangon.

Láttam, hogy egy halvány mosoly suhan át az arcán.

- Ezt…  nem úgy értettem - rebegtem szégyenkezve.

- Tudom, hogy értetted - válaszolta megnyugtatóan. - De visszatérve a komoly dolgokra, én figyelmeztettelek, hogy nem fog tetszeni amit hallasz és azt hiszem nem járok messze az igazságtól ha azt mondom, hogy egyenesen kiborított.

- Te mit szóltál volna, ha valaki azt akarná bemesélni neked, hogy egy földöntúli képeszségekkel bíró lény vagy? És  ráadásul egy négyszáz éve halott rokon piszkos ügyeit kell lerendezned?

- Az igazság az, Cassie, hogy én sem vagyok az, aminek látszom.

- Tehát most nem is azért kísértél haza, hogy beszélgessünk? Nem baj, ha ezen nem lepődöm meg?

- Nagyon messze vagy a valóságtól - mosolyogta el magát.

- Igen, anyám is mindig ezt mondta… Mi ez az egész, valami rossz mese? Vagy egy rejtett kamerás TV-műsor?

- A humorérzéked megmaradt, az jó jel. Egyébként meg, ha akarnék se tehetnék veled semmi tisztességtelent. Alakváltók és szépasszonyok nem keverednek.

- Alakváltók? Mi a fenéről beszélsz?

- Tényleg nem tudod?

- Várjunk csak, az egyik férfi, a támadóm, mintha ő is valami ilyet suttogott volna…

A kép hirtelen összeállt.

- Ugye most nem akarod azt mondani, hogy képes vagy farkassá változni? - bár tudtam, hogy bármit válaszol, nem ér majd meglepetésként.

- Technikailag nem változom farkassá, csupán az aurális testemet alakítom át és veszem fel a farkasok bizonyos tulajdonságait. 

Tényleg nem lepődtem meg.

- Isten hozott a mi világunkban. Ami most már a tiéd is - mondta megjátszott ünnepélyességgel.

- Te mentettél meg, ma is - mondtam visszafogva nagyképűségemből. 

- Kénytelen voltam. Ha a támadás sikerrel jár, már valószínűleg nem élnél. Pedig szükségünk van rád. 

- Szükségünk? Kinek van rám szüksége?

- Liznek, a szépasszonyoknak, az alakváltóknak. Cassie, tudom, hogy amit Liz mesélt neked számodra hihetetlen és felfoghatatlan. De meg kell bírkóznod a gondolattal, hogy te egy rendkívűli nő vagy, egy rendkívüli feladattal. 

- Mit nem adtam volna, ha ezt pár éve mondja nekem valaki…

- Hát ez abban az értelemben is igaz, bár most másról van szó. És nincs sok időd gondolkozni.

- Ezt meg hogy érted? 

- Liznek azt már nem tudta elmondani, hogy Bánffy Kristóf, vagy Kristoff, ahogy magát egy ideje nevezi, igen körültekintően vigyáz saját épségére. Minden módszert kipróbált, hogy teste állandó biztonságban legyen és ne fogjon rajta az idő. Rájött, hogy az ősi egyiptomi technika a leghatékonyabb. Belső szerveit kivetette és négy kanopusz-vázába helyeztette, testét mumifikáltatta. Az egészet egy állandóan őrzött széfben rejtette el. Hiúsága azonban felülmúlja óvatosságát. Minden 59. évben pazar ünnepséget rendez, melynek keretében vendégei megtekinthetik remekművét.

- Miért tenne valaki ilyet?

- Ezt az orvosától kellene megkérdezni. Én arra tippelek, hogy a hatalmát akarja fitogtatni.

- És ez egy remek alkalom, hogy ott végezzek vele, ha jól sejtem. De miért olyan fontos ez neked?

- A szépasszonyok és az alakváltók régesrég egy néphez tartoztak. Az évszázadok folyamán azonban egyre jobban eltávolódtak egymástól de szövetséget kötöttek, hogy ha egyiküket külső veszély fenyegeti, a másik a segítségére siet. 

- Ezért voltál mindig ott, amikor veszélyben voltam… - mondtam végül, mint egy álomból felocsúdva. 

- Liz nem szereti, ha beavatkoznak az ügyeibe - mosolygott Wolf - de a szövetség őt is kötelezi. 

Egyre kíváncsibb lettem, bár az agyam egy része feladta, hogy racionálisan értelmezze a hallottakat. Ahogy magam elé bámultam, egy kattanásra lettem figyelmes. Wolf a bejárati ajtó előtt állt és a kulcsot elfordította a zárban.

- És mégis mikor lenne ez a nagy nap?

- Három nap múlva, december 23-án. 

- Ez az egész - mondtam a zavarodottság és a határozottság keverékével a hangomban - olyan képtelenség. Miért higgyem el? Miért bízzak benned?

Wolf már kilépett az ajtón, de visszanézett.

- Jó éjt, Cassie. A válaszokat hamarason megtalálod. 

Három nap telt el amióta hajnalban eljöttem Liz partijáról. A finom, apró pihékben hulló hóban bolyongtam egy órát míg hazaértem. A hó nyugalommal borította be a várost, mindent eltakart, mindent tisztává varázsolt. De ebből én semmit nem vettem észre, hullafáradtan igyekeztem lakásom nyugalma és biztonsága felé. 

Otthon kikapcsoltam a telefont, egyedül akartam lenni és pihenni, sokat. Munka éppen nem volt, és mivel senki nem tudott elérni, nem is nagyon volt várható. Csak feküdtem, zenét hallgattam, főztem és készültem a költözésre. Sok mindent be kellett pakolnom, amit korábban kifejezetten utáltam, de most kapóra jött, mert mindentől elvonta a figyelmem.

Nem akartam tündérekről, szépasszonyokról, vámpírokról és négyszáz éves halottakról hallani többet, még rájuk sem akartam gondolni. De ez nem volt egyszerű. Minél inkább tiltakoztam magamban a hallottak ellen, annál jobban szűrödtek a tudatomba képek, hangok amiket nem tudtam hová tenni. 

Ma azonban muszáj volt visszatérnem a világba, a költözés a nyakamon volt.  Persze ezek után nem tudtam mennyire bízhatok az Liz segítségével szerzett lakásban, de nem volt más választásom. Hogyan találhattam volna egy másikat Londonban két nap alatt? 

Még mindig borzasztóan nyugtalan voltam. Természetesen nem akartam hinni a vámpíros mesének, arra is gyanakodtam, hogy Wolf is Liz embere, ezért ismer ennyi részletetet. Bár volt némmi megmagyarázhatatlan részlet, például hogy honnan tudott az álmokról, de ezt igyekeztem kizárni a tudatomból.

Csak a legszükségesebb teendők miatt voltam hajlandó elhagyni lakásom, valós vagy vélt, biztonságát és az utcán állandóan azt ellenőriztem nem követ-e valaki. Minden alkalommal megkönnyebbülve mentem fel a lépcsőházban, úgy éreztem, mintha hatalmas falak nyújtotta biztonságban lennék. Régebben nem féltem, de mostanában nem szerettem a sötétben utcán lenni. Pár lépés és otthon vagyok. 

- Jaj ne… - tört ki belőlem a meglepetéssel vegyült düh  amikor megláttam az újabb csokor fekete rózsát az ajtómon. Elegem volt belőlük! Én nem kértem ebből, miért pont engem szemeltek ki őrült játékaikra?

Bevittem a virágot a lakásba, de ezúttal óvatosan. Hogy miért? Ki kellett volna dobnom a kapu melletti kukába, ép ésszel ezt kellett vonla tennem, de valamiért nem volt kedvem lemásznom több emeletet. Inkább bevittem az egészet a konyhába, bár óvatosabban fogtam a csokrot, mint a múltkor. Valahogy nem szomjaztam már vérre. Egyenesen a szemétbe dobtám a rózsát, nem akartam tudomást venni róla, se az esetleges üzenetekről. A virágcsokor azonban a vártnál nagyobbat koppant. Kíváncsian kezdtem el kotorászni a csokorban, ahol nem más volt elrejtve, mint egy faék. Az ékre jóakarom egy papírtekercset erősített. Nem bírtam megállni, kibontottam:

„Elérkezett az idő”

Hát lehet, hogy az övé elérkezett, de az enyém nem! Hogy merészel beleavatkozni az életembe? És ráadásul egy ilyen ócska trükkel! Mit képzel magáról az a nő, rettegve fogok életem végéig bújkálni csak azért mert ő elmond nekem egy jó kis mesét? Na de elég, ezt személyesen kell elintéznem. Liz nem manipulálhat tovább!

Felkaptam a kabátomat és már a kilincset fogtam, amikor megcsörrent a telefon. A vonalas, amit csak Vivien néni és néhány távoli rokon ismert. Különösebben senkihez nem volt kedvem, de a család mégis csak család, hát felvettem. Leplezetlen ingerültséggel szóltam bele.

- Halló!

- Hű, mi történt veled?

- Kivel beszélek?

- Cassie, nem ismersz meg? Gwen vagyok… - szóltak bele aggódva a túloldalon.

Az aggódo csiscergés unokatestvéremé volt. Valójában nem igazi unokatestvér volt, hanem Vivien néni unokatestvérének a lánya, de ennek a rokoni szálnak sose tudtuk kideríteni a nevét. Pár éve ismerkedtünk meg, egy temetésen. Bizarr egy délután volt, én nem nagyon ismertem azt a nagybácsit, aki éppen eltávozott közöttünk, ő sem, de a család az család alapon mindketten ott megjelentünk a szomorú eseményen.

A halotti tor borzasztó volt, mi tagadás. Egy rakás ismeretlen ember, mindenki a saját gondjával-bajával elfoglalva, rohangáló gyerekek mindenfelé, aztán egyszer csak az italos asztalnál belebotlottam Gwenbe. Megkönnyebbüléssel konstatáltuk, hogy végre valaki, aki hasonló korosztályú és aki szintén teljesen máshol szeretne lenni, de hát a család az család jeligére nem volt más választásunk. Aznap sokat beszélgettünk, telefonszámot cseréltünk és néha találkoztunk, hogy a mindennapi feszültszéget egy eget rengető bulizással feloldjuk. Ez persze csak ritkán jött össze, mert Gwen egy roppant elfoglalt tanácsadó volt, bár sose értettem igazán miben ad tanácsot, akinek munkája és ügyfelei a nap minden órájára igényt tartottak. Mivel ügyes lány volt, néha sikerült kiszabadítania magát a mókuskerékből és akkor jaj neked londoni éjszaka!  

- Szia Gwen, ne haragudj, de nem éppen jókor hívsz.

- Cassie, muszáj, sürgősen beszélnünk kell.

Sose tudtam eldönteni, hogy természetétől fogva, vagy munkájáből adódoan beszélk mindig mindenkivel ellentmondást nem tűrő hangon. Én persze rég megszoktam és nem vettem rossz néven.

- Gwen, most tényleg nem jó. Beszéljünk pár nap múlva.

 - Nem lehet, Cassie, ez irtó fontos.

Gewnt nem tudtam lerázni, akár hogy is próbáltam. Úgy tudtam ügyfeleinek és munkatársainak se sikerült soha, ezért vitte annyira, amennyira csak tudta. El kellett ismerni, hogy nagyon jól csinálta. Egyszerűen nem lehetett neki nemet mondani.

- Na jó, kapsz öt percet, óra indul.

- Figyelj, egy haverom most ment ki Mexikóba. Ismered Gabrielt-et, már meséltem róla. 

- Nem Gwen, fogalmam sincs kiről beszélsz.

- Dehogy nincs, találkoztál is vele két hónapja a partin.

- Ok, fogjuk rá, hogy emlékszem. Mi van vele?

- Most mondom, kiment dolgozni Mexikóba. Antropológus, archeológus, vagy valami hasonló. A lényeg az, hogy négy hónapig kint lesz, és nagyon hívogat engem is.

- Hát Gwen, ez igazán nagyszerű. Erre csak azt tudom mondani, hogy csomagolj és bon voyage!

- Jaj ne légy már ilyen értetlen! Inkább gyere velem. Kint lehetnénk úgy három hétig, a munkámat el tudom intézni, utánanéztem a repülőjáratoknak, holnap le tudnánk foglalni…

- Lassan a testtel, kislány - állítottam le a gépezetet. Megtehettem, én voltam az idősebb, igaz, csak két héttel - szerinted megtaláltam Montezuma aranyát? Én most nem utazhatok el, munkám sincs, nemhogy pénzem. 

- Nem is kerülne neked pénzbe. Az utat én fizetem, ott meg lakhatunk Gabrielnél, állítólag óriáis házat bérel neki az egyetem. Ha néha főzöl ránk, akkor kvittek vagyunk.

- Édes vagy, de most nagyon zűrös időszakban vagyok. Muszáj rendbetennem az életem, addig nincs pihenés és nyaralás. Egyébként is, miért velem akarsz utazni, mi van a pasiddal, hogy is hívják, Michael? És akkor végre összejöhetnél Gabriellel - mondtam vigyorogva.

- Jaj ne bomolj, Cassie. Gabriel meleg, tudod nagyon jól. És éppen fülig szerelmes valami entomológusba. El tudom képzelni, amint őskori bogarakról beszélgetnek egy pohár bor mellett  - mondta vidáman - Michael pedig már nincs, szakítottunk.

Ez családi vonás volt nálunk, egyikünk se tudott tartós kapcsolatban létezni.

- Nem mondod? Sajnálom, mikor történt?

- Egy hete, de ne sajnáld, az a szemét a saját titkárnőmmel csalt meg. Persze kirúgtam a kis cafkát is!

- Kevesebbet nem is vártam tőled.

- Szóval, mi lesz - vágott közbe szokásához hűen - ugye jösz velem?

- Sajnálom Gwen, most nem megy.

- Csak nem valaki új van a dologban?

- Nem, dehogy, tudod, hogy egy ideig férfit csak fényképen akarok látni.

- Ugyan már Cassie, hányszor hallottam ezt tőled. Ha minden alkalommal kaptam volna egy fontot, most gazdagabb lennék, mint az a hogyisihívják, az a szoftveres…

- Gates?

- Gates? Ugyan, ő már őskori leletnek számít. Hol élsz te? Hát persze, mindig elfelejtem, az álomvilágban.

- Gwen drága, igazán szívesem beszélgetek veled, tudod imádlak, de erre most végképp nincs időm. 

- Jaj, Cassie, tudod, hogy nem akartalak megbántani…

 - Nem bántottál meg, de rohannom kell. Figyelj, Mexikó most nem megy. Jövő héten hívlak.

- Na jó, de legközelebb nem fogsz ilyen gyorsan lerázni.

- Megígérem, legközelebb a világ végére is elutazom veled!

Ezzel letettem a kagylót és már kint is voltam az ajtón.

- Úgy érted a reinkarnációja? - kérdeztem hüledezve és kétkedve egyszerre.

- Nem, nem a reinkarnációja - válaszolta hűvösen - Cassie, amit most hallani fogsz egy olyan világra vonatkozik, amit eddig teljesen elképzelhetetlennek tartottál. Mégis, létezik és neked nagy szereped van benne. 

Hirtelen kezdtem látni egy hatalmas kép részleteit. Persze egy szót sem hittem el a reinkarnációból, de főnököm meséje kíváncsivá tett. 

Ráadásul Wolf szinte ugyanezt mondta, de ő vajon honnan ismerhette egy valószínűleg elmebeteg nő kitalációját?

- Te küldted a rózsát…

- Igen, én voltam - ismerte be.

- És Hamburgban sem találkoztunk véletlenül. Csak azt ne mondd, hogy azt a munkát is te intézted el nekem? - kezdtem úgy érezni magam, mint egy tehetetlen sakkfigura.

- Lépnem kellett - magyarázta - a végső folyamat elkezdődött.

- Milyen végső folyamat? Van még valami, amit tudnom kell? - kérdeztem egyre türelmetlenebbül és dühösebben.

- A neheze csak most jön - mondta vészjóslóan.

Visszaült székébe és folytatta.

- Amikor öngyilkos lettem, a lelkem nem tudott szabadulni földi terhétől. Nem tudom mennyi idő telt el a temétésem óta, de egyszer csak elkezdtem érezni, hogy bár testem halott, én még mindig élek, valahol máshol. Rájöttem, hogy annyi düh és gyűlölet maradt bennem, hogy két világ között ragadtam. Hamarosan elkezdtem visszajárni az emberek közé, hogy megszabaduljak a halálomat is túlélő szenvedésem okától. Egy dologgal azonban nem számoltam. Aki öngyilkosságot követ el, örökké tartó büntetést kap. Vámpírrá válik.

- Vámpírrá? - határozottan úgy éreztem, hogy hülyének néznek - Akkor most jönnek a faékről, fokhagymaról és keresztről szóló történetek? Kérlek Liz, az egész aurális teret még csak el tudom fogadni, de ez a vámpíros mese, meg hogy te valójában négyszáz éves vagy…

- Csupán azt kérem tőled, hogy végighallgass - mondta olyan hangon, hogy szinte elhittem amit mond - aztán majd eldöntöd, mire véled. Semmire sem foglak kényszeríteni.

- Rendben, most már úgy sem tudnék aludni - mondtam megadóan a kimerültségtől.

- Vámpírként minden éjjel visszajártam Bánffyhoz, hogy végleg megtörjem, de kemény ellenféllel találtam szembe magam. Minél jobban próbáltam elgyengíteni, annál erősebbé vált. Mielőtt rákérdeznél, nem, a vámpírok nem szívnak vért, nem abból táplálkoznak, bár szeretik olykor megkóstolni. Az aurális testet vesszük el az élőktől, az életerejüket, azzal tápláljuk a sajátunkat. Ez az, amit az erős vámpírok annyira sűrűvé tudnak tenni, hogy szinte nem lehet őket megkülönböztetni az élőktől. Mellesleg a kereszt és a szentelt víz semmilyen hatással nincs a vámpírokra. Az egész egy keresztény maszlag, önszuggesztió és tévhit, csakúgy, mint  az, hogy éjjelente denevérformát öltve repkedünk. Tudunk napfényben járni, mint tapasztalhattad. A fokhagyma veszélyes, ugyanis tartalmaz egy anyagot, az allicint, amely meggyengíti az aurális testet, de van esély rá, hogy túléljük. A faék, nos az általában használ, de a legbiztosabb módja egy vámpír megsemmisítésének, ha a testét kiássák és elégetik. Ezért igyekszünk mindent megtenni annak érdekében, hogy testünk megfelelően biztonságos helyen legyen elhelyezve.

- Ugye most nem fogsz megharapni, hogy növeld az udvartartásod? - kérdeztem gúnyosan.

- A harapástól nem lennél feltétlenül vámpír, csak akkor, ha akarod. Ez egy demokratikus létforma - mondta keserű mosollyal - áldozataink mindig választhatnak a halhatatlanság és a halál között. Bánffy az előbbit választotta. Rájöttem, ugyanis, hogy nem tudom őt legyőzni ha más világokban létezünk. Vámpírrá tettem, megadtam neki a végső hatalmat. Azt akartam, hogy legyen hatalmas, amilyen emberként sose lehetett volna, így bosszúm akkor csap le, amikor végleg mindent elvehetek tőle. 

- És mikor jön el ennek a végső leszámolásnak az ideje? - kérdeztem álérdeklődéssel.

- Már eljött - válaszolta aggodalommal.

- Akkor rajta hát, sok sikert hozzá - mondtam majd felálltam és az ajtó felé indultam.

- Én nem tehetem meg. Vámpír nem ölhet vámpírt.

- Akkor ezt jól elintézted - mondtam kegyetlenül - hát keress valakit, aki megteszi helyetted.

- Megtaláltam.

Megálltam az ajtóban és visszafordultam.

- Várjunk egy percre. Azt akarod mondani, hogy engem akarsz felhasználni arra, hogy helyrehozzam amit te enyhén szólva elszúrtál?? Már ha elhinném a beteges mesédet - vágtam a fejéhez dühösen.

- Csak te vagy képes rá, te élő vagy. Régóta figyellek, évszázadok óta te vagy az első akiben megvan a képesség, hogy a szépasszonyok leghatalmasabbja legyen.

- Hát, ha ezzel akartál meggyőzni… - és már indultam volna, amikor újra megállított.

- Van még valami.

- Uram teremtőm, mi jöhet még?

- A te ereidben is Báthory vér folyik.

Liz irodájában tértem magamhoz. Kábultan néztem körül. A szobát gyertyák világították meg. Liz az íróasztalánál ült, az ablakon át nézte a hajnalodó város fényeit és pezsgőt kortyolt. 

- Mi történt? – szólaltam meg egyszer csak.

- Ráébredtél – válaszolta nyugodt hangon.

- Mire? – de amint a szavak elhagyták a szám, már tudtam a választ.

- A képességre, az aurális térre, és arra, hogy ki is vagy valójában.

Minden szó, amit mondott volt egyszerre ismerős és ismeretlen. Mintha belülről megkettőzödtem volna. Tudtam, hogy kérdezni fogok, de azt is tudtam, hogy ismerem a válaszokat. 

- Aurális tér? Azt akarod mondani, hogy elhagytam a testem? – erősködött fizikai lényem, mert ő kénytelen volt hallani a válaszokat.

- Pontosan, de ezt már azelőtt tudtad, hogy megkérdezted volna – mondta Liz mosolyogva.

- Igen… de azt hittem ilyen nem létezik, hogy csak a túladagolt ezotéria rajongók találták ki. Tehát ez valóság - döbbentem rá.

- Sokak számára nem, de a valóság veszélyes fogalom. Amit te most átéltél az nem más, mint igazi lényed, test nélkül. Hogy tetszett?

- Érdekes. Gyönyörű. Váratlan. Hogyan… hogyan jutottam el oda? 

- Saját magadtól.

- Úgy érted, hogy csak úgy kiléptem? Minden szer nélkül? Az italban sem volt semmi? Akkor hogy-hogy eddig nem sikerült? - értetlenkedtem tovább.

Liz mosolyogva nézett rám.

- Igen, mondthajuk, hogy csak úgy kiléptél. Eddig azért nem sikerült, mert elfelejtetted hogyan kell, mindenki elfelejti ha nem gyakorolja. És ha nem hisz benne. Amit pedig a szereket illeti, nos, kaptál némi segítséget. Bár anélkül is képes lettél volna, csak tovább tartott volna meggyőzni.

- Tehát ők voltak, Chloé és Fay… - mondtam bizonytalanul. 

- Chloé és Fay? Nem, ők csak ellazítottak, hogy megszabadulj a korlátoktól, a gondolataidtól. Ha akarod, gondolj rájuk, mint akik afféle beavatási szertartást végeznek, bár valójában erre semmi szükség. Ügyes lányok, sose hagynak cserben.

- Akkor az ital volt. 

- Nem tudod, mit ittál?

- Vért - mondtam, a válasz ott volt a többivel együtt, agyam rejtett zugában. A legfurcsább az volt, hogy nem undorodtam, nem éreztem miatta rosszul magam.

- Bizony, vért, emberi vért. De ne aggódj, senkinek nem esett baja emiatt.

- Tudom – mondta, még mindig valamiféle kómás állapotban, de kezdtem egyre tisztábban látni. 

- Liz, ki az a Clariandra?

- Ó, ez egy régi történet. Egyszer majd elmesélem, igazán nincs sok jelentősége. Szegény Lenora fixa ideája, túl sokat beszél és mindent összekever. 

- Észrevettem - és én is elmosolyodtam.

A fejem egy kicsit még mindig zúgott, de próbáltaam legyúzni kábultságomat.

- Liz, mi történik velem? - kérdeztem komolyabb hangon -  Mik ezek a  képességek? Tudom, hogy kipréselhetném magamból a válaszokat, de úgy érzem kissé kimerültem.

- Ez természetes, az első alkalom nagyon fárasztó tud lenni. De majd belejösz. Te nem egy hétköznapi nő vagy, Cassie. Egy ősi nemzetségből származol, a szépasszonyoktól. Olyan asszonyoktól, akiket képességeik és hatalmuk miatt olykor csodáltak, olykor üldöztek. Volt, aki boszorkánynak hitte őket, volt aki tündérnek, vagy földöntúli lényeknek. Történelmünk kezdetét homály fedi, de vannak akik úgy tartják, hogy afféle bukott tündérek vagyunk, csak ravaszabbak, sötétebbek. A valóság ennél sokkal prózaibb, attól tartok. Egyszerűen arról van szó, hogy olyan energiákat tudunk mozgatni, amelyeket a közönséges halandók nem. Ezáltal erősebbek vagyunk és többre vagyunk képesek az átlagnál. Persze nem a hétköznapi mércék szerint. 

- Kezdem érteni miért nem vittem semmire eddig… - mondtam némi keserűséggel.

- Mert nem ismerted fel a valóságot, de ezt kevesen tudják megtenni segítség nélkül. Most már hazatértél, közénk tartozol, egy másik világba. Azért érezted sokszor úgy, hogy elmegy melletted az élet és, hogy kell valaminek lenni a színfalak mögött is. Ez pontosan így is van.

- De miért most? Miért nem tíz éve, vagy jövőre? – kerestem tovább a válaszokat.

- Rendben, akkor kezdem az elején – folytatta tárgyilagosan - mond neked valamit az név, hogy Báthory Erzsébet?

- Báthory Erzsébet – ismételtem és lázasan kutattam az agyamban – azt hiszem igen. Egy nemesasszony volt, valamikor a tizenhetedik század táján, ha jól tudom. Hát persze, a kiállítás Hamburgban… Azt is te rendezted?

- Ügyes, látod, máris tudod használni - dícsért meg mint egy hétévest, aki felmondja az egyszeregyet - Igen, én rendeztem azért, hogy felfrissítsem az információidat. 

- Tényleg vámpír volt? - kérdeztem mohón.

- Ami azt illeti, sokan tartották annak. Meg boszorkánynak és szörnyetegnek, de ők az éremnek csak az egyik oldalát látták. Az igazság az, hogy Báthory Erzsébet olyan volt mint te meg én, egy asszony akinek különleges képességei voltak.

- Tehát ő is ismerte az aurális teret? - kérdeztem büszkén, mint aki nyomra bukkant.

- Igen, bár akkor másképp nevezték, de ez részletkérdés. Nos, Erzsébet kora megítélése szerint egy szörnyen kegyetlen asszony volt, aki kegyetlenül bánt szolgáival és szűz lányok vérében fürdött, mert úgy tartotta bőre ettől megfiatalodik.

- Mindez természetesen nem igaz, hiszen csak egy meg nem értett ezoterika volt - szakítottam félbe a történetet.

- A szűz lányok vére nem igaz, de a többi… - hangnemet váltott, mint aki egy távoli rokon miatt magyarázkodik - a többi dolog azonban nem áll annyira távol a valóságtól. Persze, nem értették meg és féltek tőle, talán ezért néha valóban kegyetlenkedett. A legenda úgy tarja, hogy egyszer mérgében megütötte egyik szolgálólányát, akinek arcán kiserkent a vére. Amikor meglátta a vért a kezén, Erzsébet azt hitte a sajátja, és a szájához kapott. Szokatlan érzés töltötte el, ezért olykor meg-megízlelte a vért. Nem tudjuk a sajátját, vagy másét. A lényeg az, hogy a szokatlan érzés egyre erősebbé vált és nap rádöbbent, hogy képes átlépni saját magán és a máslétbe jutni. Csakúgy, mint te. 

- Ugye most nem azzal folytatod, hogy én vagyok Báthory Erzsébet reinkarnációja? - kérdeztem némi ijedtséggel hangomban.

- Nem – mosolygott – bár nem állsz annyira távol az igazságtól, mint gondolnád. Szóval Erzsébet megtanulta használni az adottságait és ezáltal nagy hatalomra tett szert. Mondjuk úgy, hogy férje, Nádasdy Ferenc, nem győzedelmeskedett volna olyan sokszor a török ellen ha más nőt vesz el feleségül. A birtokuk is szépen nőtt és gyarapodott, de Ferenc halálával a dolgok megváltoztak.

- Kitalálom - mondtam - valakinek szemet szúrt a szép özvegy és a földje?

- Talált, bár ehhez elég volt a józan ész is. Ahogy mondtad, volt egy pár jelentkező aki nem nézte jó szemmel, hogy egy nő egyedül birtokoljon annyi gazdagságot. És nem is volt nehéz dolguk, hiszen Erzsébet gonoszságának akadt bőven tanúja. Szinte pillanatok alatt perbe fogták és elítélték.

- Klasszikus, egy koncepciós per.

- Így van, bár a történészek nem találtak egyértelmű bizonyítékot egyik verzióra sem. Erzsébet szerencséje, ha lehet annak nevezni, az volt, hogy nemesasszonyt nem lehetett akkor kivégezni, ezért börtönbe vetették, ahol négy évig sínylődött, míg meg nem halt.

- Miben? 

Liz a szemembe nézett.

- Öngyilkos lett.

- Öngyilkos? Miért? Mármint, nyilván nem volt egy kéjmámor bebörtönözve élni, de… - kérdeztem csodálkozva.

- Kínozták, kegyetlenül, hónapokon keresztül - Liz felállt és az ablakhoz ment - Volt egy földesúr, a többieknél is kapzsibb, aki nem csak a birtokot akarta, hanem Erzsébetet is, feleségnek. Így remélt közelebb jutni a nő családjához és az udvarhoz. De Erzsébet nem állt kötélnek, ezért Bánffy Kristóf, így hívták a gaz kérőt, elintézte, hogy egyre rosszabb sorsa legyen. Meg akarta törni, de nem tudta. Erzsébet inkább a halált választotta. 

Liz elhallgatott és meggyújtott egy cigarettát. Nem láttam az arcát, de éreztem, hogy komorabbá vált. 

Nem akartam megtörni a csendet, bár nem igazán értettem miért tart nekem Liz történelemórát.

- Miért mondtad el mindezt? – kérdeztem végül – mi köze van egy négyszáz éve halott nőnek hozzám?

Lassan megfordult. Elnyomta a cigarettát, kihörpintette az italt, letette a poharat az asztalra és mélyen a szemembe nézett.

- Én vagyok Báthory Erzsébet.

- Üdvözlöm Cassie - fogadott Wanda a szokásosnál is elbűvölőbb mosolyával - már nagyon vártuk. Jöjjön, kérem.

Hosszú, krémszínű ruhát viselt, mely bal combját hihetetlen magasságig fedetlenül hagyta. Dekoltázsa mély volt, a ruhát egyetlen alig látható, vékony pánt tartotta összekötve a nyaka mögött. Ahogy elindult, csípője kábítóan ringott. Követtem, még kissé megrendülve látomásom foszlányaitól.

Kellemes, halk zene hallatszott ki a teremből, mely felé mentünk. Ahogy az ajtóhoz érkeztünk, Wanda lenyomta a kilincset és beléptünk.

Szinte leírhatatlan, megbabonázó látvány fogadott. A teremben, mely hatalmas volt mind kiterjedésre, mind belmagasságra, nem világított más csak gyertyák. Mindenfelé voltak, asztalon, impozáns kovácsolt vas gyertyatartókon, fali kandelábereken, még egy óriási függő csilláron is. A berendezés néhány sötétbarna asztalból állt, melyek roskadásig meg voltak rakva borosüvegekkel, ezüstszínű fémkelyhekkel, gyümölccsel, és néhány fémtállal. A falakat sötétbordó drapéria takarta, az ablakokat azonos színű függöny. 

A jelenlévő tizenöt-húsz nő (férfit sehol nem láttam, de ez a Mantis esetében már nem lepett meg) három-négy fős csoportokat alkotott. Néhányan beszélgettek, kehellyel a kezükben, néhányan lassan táncoltak az andalító zenére, elbűvölően erotikus mozgással. Az egyik ablak melletti sarokban egy vöröshajú nő érzékien simogatta párja haját, nyakát, tőkéletesen gömbölyű, hegyes mellét. Majd szorosan összebújtak és a vöröshajú gyengéden szájoncsókolta rátapadó társát. Nem tudtam levenni róluk a szemem. Lassú csókolózás után a feketehajú félrerántotta fejét és mosolyogva rám nézett. Rúzst nem viselt ezért jól látszott, hogy alsó ajkán kicsordult a vér. Párja szintén felém fordult, s nyelvének lassú mozgásával megízlelte a sötét nektárt. Szinte bénultan néztem a jelenetet, ami legnagyobb meglepetésemre, vagy talán teljesen természetesen, meglehetősen nagy hatással volt rám. Nem taszított, ellenkezőleg. 

Láthatóan mindenki nagy élvezettel tette azt, amihez kedvet érzett. A levegőben édeskés-fűszeres illat terjengett. Egy közelemben álló, lila ruhás nő az asztalhoz lépett, kezébe vett egy kelyhet és megtöltötte az egyik tálban lévő itallal. Majd odalépett mellém és visszautasíthatatlan tekintettel kezembe adta a kelyhet. Számhoz emeltem és megkóstoltam. A sűrű ital aromája ismerősnek tűnt, csakúgy, mint a kissé fémes íze. Mielőtt rájöhettem volna miféle koktélt is kaptam, Liz megpillantott.

- Cassie, drágám, csakhogy megérkeztél! Valóban csodás vagy ebben ruhában – üdvözölt Liz lelkesen, majd végsimított vállamon és lágyan átkarolta a derekamat. A többiekhez fordult, és így folytatta - Hölgyeim, egy kis figyelmet kérek. Szeretnék bemutatni valakit, akit még csak páran ismerhettek meg közületek.

Ekkor a zene, mintegy láthatatlan parancsra, elhalkult.

- Sokat hallottatok már róla, most végre megérkezett közénk. Íme Cassie J. Parker, a Mantis Publishing legfrissebb gyöngyszeme! Fogadjátok őt mint családunk újabb, fontos tagját és tegyetek meg mindent, hogy jól érezze magát nálunk.

Finom taps és kedves mosolyok követték Liz szavait, amit, enyhe zavaromat leküzdve, én is igyekeztem viszonozni. A bevezető meglepetésként ért, egy szokványos, szakmai koktélpartira számítottam, de úgy tűnt az estét az én tiszteletemre rendezték.

- Cassie, Lenorát és Wandát már ismered, a többiek részben helyi munkatársak, részben külföldi irodáink képviselői. Az este folyamán alkalmad lesz mindegyikükkel jobban megismerkedni. És most szeretnénk javasolni egy köszöntőt. Igyunk arra, hogy együttműködéseddel új korszak kezdődik a Mantis életében!

Liz pohárköszöntője jobban meglepett, mint a sarokban ölelkező pár.

- Ugyan Liz, egy kicsit talán túlzol, de legyen, emelem poharam. A jövőre! – mondtam felbátorodva és ismét számhoz emeltem a kelyhet.

- Milyen találó szavak… A jövőre! - és furcsán megcsillanó szemekkel ő is megemelte poharát - És most érezd jól magad, vegyülj és ne feledd, tégy, ahogy jól esik.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, ígérem – és hamiskásan viszonoztam célzását.

Az ital kellemes ízű volt, szokatlanul sűrű egy koktélhoz, de kezdtem visszanyerni önmagam és nyitott voltam az érzékszerveim nyújtotta újdonságokra. Szinte elfelejtettem, hogy pusztán emiatt az este miatt hívatott vissza Hamburgból Liz négy nappal korábban a kelleténél.

- Clariandra, jaj bocsánat, Cassie, drágám, annyira örülök, hogy végre köztünk vagy! – szólított meg Lenora őszinte lelkesedéssel. 

- Én is örülök, Lenora - válaszoltam - De mondd csak, ki az a Clariandra?

Az ijedtség árnyéja suhant át arcán, mintha elszólta volna magát.

- Clariandra? Miért kérded?

- De hát hiszen az előbb is így szólítottél - mondtam nevetve.

- Ó, ne haragudj - próbálta eloszlatni kíváncsiságom - emlékeztetsz valakire a régi időkből.

- A régi időkből? 

- Igen, régen még máshol dolgoztam, tudod, és ismertem valakit aki emlékeztet rád. Különösen ebben a ruhában.

- Már értem – válaszoltam, mint akit kielégít a válasz.

Eközben a többiek lassanként kezdtek odaszivárogni hozzám és egyenként bemutatkozni. Volt, aki átölelt, volt, aki arconcsókolt és aki ennél is szívélyesebben üdvözölt. Érdekes mód, bár korábban semmiféle jelét nem tapasztaltam annak, hogy a női nemet vonzónak találnám, akkor úgy voltam vele, hogy legalább egy estére ki akartam zárni a rosszat, az összes negatívumot, ami az elmúlt hónapokban, években történt velem. Nyitott akartam lenni a világra. Talán a légkör tette, talán az illatok, vagy a női aura túltengő ereje, de valami mély, ősi ösztön ébredt fel bennem, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Úgy éreztem a Mantishoz belépve valóban egy új világ kapuja tárult ki előttem és elhatároztam, hogy félelem nélkül akarok átlépni rajta. Úgy éreztem, nincs vesztenivalóm. 

- Cassie, mennyire örülök, hogy végre megismerhetlek. A nevem Lydia. Már nagyon vártunk - szólított meg egy újabb kollegina.

- Igen, erre kezdtem rájönni. Mondd, ti mindig így fogadtok egy új munkaerőt?

- Nem, ez a szerényebb változat - nevetett.

- Igen? Kíváncsi lennék az igazira…

- Jaj, dehogyis, csak vicceltem. Ez neked szól, meg annak, hogy újabb három ország csatlakozott a Mantis csoportjához.

- És ez ekkora eseménynek számít?

- Minél többen vagyunk, annál jobb a buli, nem? Szia, én Claire vagyok.

- Szia Claire - fordultam újabb beszélgetőpartnerem felé - És te régóta vagy a Mantisnál?

Az utóbbi időkben elszoktam a smuzolástól, de igyekeztem feleleveníteni elfeledett képességemet.

- Régebb óta, mint gondolnád, de ne feszegessük az éveket. Inkább igyunk egyet. Egészségedre!

- Egészségünkre!

Kihörpintettünk italunkat, majd folytattuk.

- Szóval, te pontosan mit csinálsz a cégnél?

- Én felelek az amerikai piacért.

- Ejha, az nem lehet éppen egy kis falat!

- Nem is az, de pont ezért szeretem. Sokszínű, hatalmas és állandóan változik.

- Gondolom nem túl könnyű lépést tartani a konkurenciával sem.

- De nem is túl nehéz. Tudod, az a jó a cégünkben, hogy a férfiak nem bomlasztják a sorainkat. Viszont mint ügyfelek és ellenfelek roppant egyszerűen kezelhetők.

- Ezt hogy érted?

- Mindig azt hiszik, hogy kemény, feminista üzletasszonyokkal állnak szemben, így a közismert női praktikákkal könnyen le lehet szerelni őket. Sőt, még az Otelló-szindrómát is sikeresen szoktuk ellenük alkalmazni.

 - Otelló-szindróma?

- Féltékenység.

- Vagy úgy, csak vigyázni kell, hogy ne Desdemónán élje ki beteges hajlamait a páciens, hanem Jágón… érdekes, egy posztmodern „osztd meg és uralkodj” módszer.

- Vág az eszed rendesen, és a szavakkal se bánsz rosszul. Lehet, hogy egy leendő irónővel beszélgetek?

- Az még odébb van. Talán majd az önéletrajzomat megírom egyszer, hátha valakit érdekel.

- Amennyire idáig megismertelek, szerintem lenne közönséged.

- Kösz a bókot, Claire. Egy dolgot viszont nem értek.

- Ki vele, bátran.

- Az rendben van, hogy a munkához nem kelleneke a pasik, de a bulizásból is teljesen kizárjátok őket? 

- Komolyan mondod, hogy hiányoznak?

- Annyira nem, de nem árt néha valaki, akit egész este lehet húzni…

- … hogy aztán jól otthagyd, amikor már beleélte magát?

- A számból vetted ki a szót, Claire.

- Tudod, Cassie, a jelenlévőkhöz hasonlóan én sem vetem meg a férfiakat, de van néány dolog, ami nélkülük is éppolyan szórakoztató és élvezetes tud lenni.

- Csak egy kicsit más, ugye?

- Jóból is megárt a sok.

- Varietas delectat.

- A változatosság gyönyörködtet, mennyire igaz! Liznek igaza volt, te egy főnyeremény vagy a cégnek. Vonzó, értelmes, jó a humorérzéked…

- Claire kérlek, ha így folytatod elpirulok. 

- Mintha képes lennél rá…

- Ő Katie - világosított fel Claire a beszélgetéshez csatlakozó személy felől - akinek mindig azonnal véleménye van mindenről. Nem igaz, Katie?

- Valakinek mutatni kell az irányt - vágott vissza Katie - Egyébként Claire-t sem kell félteni…

- Katie imád befejezetlen mondatokat használni, de annyira nem félelmetes, mint amennyire szeretné elhitetni.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Ugyan, Katie, ne játszd az ártatlant. Mi ez a szerelés már megint, csak nem a Pokol Angyalai éves közgyűléséről érkeztél?

Volt valami abban, amit Claire mondott. Katie két oldalt csípőig felhasított, fekete bőrszoknyában és hozzá illő, szinte semmit nem takaró, fűzőszerű felsőben pompázott. Tényleg csak egy hatalmas Harley hiányzott alóla.

- Irigykedsz, mint mindig. Ne figyelj rá, Cassie, Claire nehezen viseli a vereséget.

- Miről beszélsz te?

- Ó, a kis ártatlan - kacsintott felém a fekete démon - hát nem emlékszel? A verseny, a múltkor?

- Csak nem arra a kis afférra gondolsz?

- Mire másra? Képzeld, Cassie, pár hónapja Claire-el kötöttünk egy fogadást, amit ő csúnyán elvesztett. Azóta sem tud magához térni.

- Ez nem egészen így volt…

- Megtudhatnám mi volt a fogadás tárgya? - érdeklődtem.

- Gyerünk, világosítsd fel!

- A világért sem szeretnélek megfosztani kedvenc szórakozásodtól. Ugyis olyan jól begyakoroltad már a kis mesédet.

- Rendben, ahogy akarod. De aztán ne panaszkodj, hogy rosszul esik hallani - mondta Katie, kuncogva -Tudod Cassie, Claire imád vezetni, azt gondolja magáról, hogy ő egy szoknyába bújt Niki Lauda. El kell ismernem, hogy nem bánik rosszul a kocsikkal…

- De nem olyan jól, mint egyesek a motorokkal, ugye?

- Pontosan. Én a két kerekűek híve vagyok és ebből nem engedek. Bármikor, bárkinek bebizonyítom, hogy jobb vagyok nála.

- Ámen, szólt a quadok királynője… - szakította félbe Claire.

- Quad? Mi az a quad? - kérdeztem.

- Egyfajta terepjáró motor, az egyetlen négykerekű, amit Katie hajlandó vezetni - gúnyolódott Claire.

- Négykerekű motor? - értetlenül néztem rájuk - Azt hittem azt autónak hívják…

- Nagyszerű, nem Katie? - mosolygott Claire - Végre szűz közönséged van. Szerintem ragadd meg az alkalmat, és vidd el egy edzésre.

- Ne irigykedj, egyszer majd téged is megtanítalak vezetni. Úgy, ahogy a nagyok csinálják - vágott vissza Katie.

- Látom a szerénység az egyetlen hibád - szakítottam félbe.

- Mondtam, hogy nem vagy az a szégyenlős fajta. Visszatérve a lényegre, Claire-el kötöttünk egy fogadást. Ő autóval, én motorral, éjszaka, a tengerparti úton, San Diego mellett. Gyönyörű éjszaka volt, a telihold bevilágította előttünk a terepet, a csillagok szinte egymást túlragyogva tolongtak az égen…

- Cassie, tudnod kell, hogy Katie költőnek készült - vettete közbe a mellettem álló kék ruhás nő.

- Ne zavard, Angela, Katie sztoriban van - intette le Claire a kommentátort.

- Szóval egy darabig egymás mellett suhantunk - folytatta Katie meg se hallva az élcelődést - de kis idő után Claire már csak a Kawasaki füstjét szagolhatta.

- Mert leszorítottál, te kis csalfa!

- Ugyan, drágám, a verseny nemcsak sebesség, taktika is.

- Azért nem halnál bele, ha néha betartanád a szabályokat. 

- Persze, tudjuk, egy ideális világban te győztél volna…

- Ideális világ? Utoljára ilyet fizikaórán hallottam - szólt közbe Angela.

- Te is? Emlékszem, a biliárdgolyók… - folytatta Katie.

- … meg a súrlódás… - nevetett Claire.

- De hölgyeim - szólaltam meg álfelháborodással - ha valaki a dákót is megemlíti, menten zavarba jövök!

Angela megérintette a karom.

- Ettől még nem fogsz, de attól, ami most következik, talán igen - és fejével a közeledő látvány irányába biccentett.

- Chloe és Fay, gyertek mutatkozzatok be Cassie-nek - mondta Claire.

- Igen, azt hiszem már találkoztunk az előbb…

- Ne törődj velük, egy korty ital, és máris a mennyben érzik magukat - nevetett Katie.

- És ezt az érzést szívesen megosztják másokkal is - világosított fel Angela.

A vörös és fekete páros, akiknek meghitt együttlétét korábban a terem egyik sarkában figyelhettem meg, hullámzó mozgással közelített és kezüket felém nyújtották.

- Menj csak, ez a te pillanatod - bátorított Claire.

Én, bár vonakodtam egy kicsit, elfogadtam a felkérést és engedelmesen követtem elrablóimat. Próbáltam megszólalni, de ez azon pillanatok egyike volt, amikor a szavak teljesen feleslegessé vállnak.

Chloe és Fay szó nélkül kivezettek a teremből egy folyosóra és pár ajtóval később egy üres szobában találtuk magunkat. A zene számomra érthetetlen módon itt is ugyanolyan jól hallatszott, de hipnotikus hatása egyre fokozódott. A külvilág szép lassan megszűnt számomra, a szobát sem érzékeltem már.

A lányok tovább táncoltak andalogva körülöttem. Megszédített az a kéjes vonzalom, ami összekötötte őket, és amit szinte kézzel lehetett tapintani. A zene mintha egyre erotikusabbá vált volna, de lehet, hogy a bűvös koktél volt rám ilyan hatással. Bármi okozta is, eggyé váltam társnőimmel és hagytuk, hogy a dallam vezérelje mozgásunkat. Soha nem tapasztalt élmény volt. Ahogy simogató kezük játszott a hajamon, a nyakamon, a vállamon és egyre lejjebb csúszott, testem egészét egy hatalmas, erőszakos kéj töltötte meg. Nem tudtam ellenállni, még többet akartam. Amint a lüktető érzés kezdett alábbhagyni, minden erőmmel azon voltam, hogy még jobban megkapaszkodjak benne és ne engedjem el. Erősebbé és erősebbé vált, míg végül egész lényemet áthatva egy kirobbanó érzés lett rajtam úrrá. Nővé váltam, mint addig még soha. A világ megszűnt létezni, társnőim eltűntek, lelkem kiszakadt testemből s kezdett átcsúszni valahova, egy másik dimenzióba. 

Soha nem látott színek, fények és hangok vettek körül, de semmilyen tárgyat nem tapasztaltam. Nem tudtam hol vagyok, tudatom sem volt igazán. Ismerős és ismeretlen, egy rég elfeledett hely. 

- Megtaláltad, Cassie.

Senki és semmi nem volt körülöttem.

- Igen, Elspeta, megtaláltam.

- Elkezdődött hát.

A Tottenhamon szerencsére hamar jött egy taxi, le is intettem. Beszálltam és utasítottam a sofőrt, hogy hova menjünk. Nem angol volt, persze manapság már kevés angol vezetett taxit, és kezdőnek látszott, mert egész úton magyaráznom kellett, merrre menjünk. A végére annyira elegem lett belőle, hogy a Mantis utcájába érve megállítottam, kifizettem a számlát és az utolsó száz métert inkább gyalogosan tettem meg. 

Nyilvánvalóan lekéstem a fogadás kezdetét, gondoltam, de nem baj, nem szerettem a szertartásokat. Reméltem, hogy észrevétlenül beosonhatok, majd magamhoz ragadok egy koktélt, és elvegyülök a tömegben. Liz úgyis megtalál, és elmondja mi volt az a nagyon fontos dolog, ami miatt hamarabb kellett visszajönnöm Hamburgból. 

Már majdnem a kapuhoz értem, mikor pár méterrel előtte észrevettem két alakot, akik mintha heves szóváltást folytattak volna. Illetve az egyikük, mert a másik csak állt vele szembe és nyugodtan tűrte a rázúduló szóáradatot. Szívesen átmentem volna az út túloldalára, elkerülendő a korábbihoz hasonló szürreális párbeszédet, de amire felocsúdtam, már túl közel voltam hozzájuk. Akkor döbbentem rá, hogy a nyugodt alakot ismerem, hiszen ő nem más, mint Wolf! Megtorpantam, pródáltam gyorsan kigondolni, hogy mit is csinálhatnék, de már késő volt, mert a cipőm kopogása felhívta figyelmüket közeledő személyemre, így mindketten felém fordultak.

- Cassie, végre ideértél - szólalt meg először Wolf mintegy számonkérő hangon, miközben beszélgetőpartnerét csendre intette.

Nem hittem a fülemnek. Mégis mi történik itt? Hogy gondolja, hogy bármit is számonkérhet tőlem?

- Hogy végre ideértem? Nem emlékszem, hogy megbeszéltünk volna valamit, úgy hogy tőlem ne kérj számon semmit. Dolgom van, tűnjetek a szemem elől!

- Tűzről pattant, ahogy mondtam - mosolygott a másik, akit látszólag nem keveset szórakoztatott szóváltásunk.

- Jake, hallgass - szólt rá Wolf, kifejezetten parancsolóan.

- Jól van fiúk, látom megvagytok nélkülem is. Ha ti itt akartok veszekedni az utcán, tegyétek, nekem, mint mondtam, dolgom van, már itt se vagyok.

Ezúttal szívesen hagytam ki a veszekedést, és különben is, az órám szerint kilenc óra már rég elmúlt, nem akartam a divatosan későn érkezés fogalmát túlfeszíteni Lizzel.

- Cassie, minden megvár, ne aggódj, miattad csinálják ezt az egész estét - szólalt meg Wolf, mintha a gondolataimban olvasna. 

- Honnan tudod te mindezt? - kérdeztem elhűlve.

- Többet tud, mint gondolnád, Cassie - vágta közbe Jake, szinte ízlelgetve a nevem, mint valami először kóstolt finomságot.

- Igen, ezt már hallottam. Najó, ha már úgyis elkéstem, kapsz öt percet. Látom hamarabb szabadulok, ha beadom a derekam - válaszoltam egy megadó sóhajtással.

- Ez az, kislány, látod milyen egyszerű? - vigyorgot Jake.

- De a barátodat nem akarom látni, ezt a hangnemet azért mégsem tűröm el.

- Jake, menj, majd később találkozunk - szólt rá Wolf.

Jake már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Wolf olyan határozottan nézett rá, hogy az jobbnak látta sarkonfordulni és eltűnni a sötét utcában.

Wolf ekkor karonfogott és finoman a Mantis bejárata felé terelt. Finoman kivettem a karom az övéből és csodálkozva ránéztem.

- Ne aggódj, nem a kapualjba viszlek - mondta hamiskásan.

Egy pillanatra elpirultam, mert pontosan erre gondoltam, de erőt vettem magamon és követtem tovább. Pár méterrel arrébb egy  Last Pint  nevű kricsmit pillantottam meg, ahonnan épp akkor pár ember lépett ki vidám hangulatban. Wolf bement, utána kelletnenül én is. A hely üres volt, mi egyenesen a pult felé tartottunk. 

- Nos itt vagyunk, kérem a kabátod - szólalt meg kísérőm.

Kérdően ránéztem, majd levettem és odaadtam neki. Mire felakasztotta egy fogasra, az addig mosogató pultos hölgy befejezte a mosogatást és felénk fordult.

- Mit adhatok? Wolf! Nahát, már azt hittem elfelejtettél… Ezer éve nem láttalak! És ki a kis barátnőd - tette hozzá kevésbé lelkendező hangon.

- Cassie, ő itt Calliope, Calliope, ő Cassie - mutatott be minket egymásnak.

- Üdv, Calliope, szép neved van - üdvözöltem nagyon látványosan tettetett udvariassággal.

- Finomkodik a kishölgy, mondd csak Wolf, mit meséltél neki rólunk? - kacérkodott tovább Calliope.

- Elég, Cal, ne vidd túlzásba, ez most nem az a helyzet - szólt rá Wolf.

- Nem bizony, mert még három perc és itt se vagyok - vágtam közbe.

Wolf ránézett, a nő biccentett, megértette, bármi is volt a láthatatlan üzenet. Visszabicccentettem álmosollyal, nem voltam kíváncsi a kettejük viszonyára. 

- Szóval, mi az a halaszthatatlanul fontos dolog, amit feltétlenül közölni akartál? Mondd, és engedj elmenni, aztán szórakozhatsz a barátnőddel.

- Nem a barátnőm, de ez most nem lényeges. 

- Akkor már értem, miért nem a szemembe nézel, hanem a dekoltázsomra - mondtam, kissé ugyan igazságtalanul, mert meglepetésemre Wolf egyszer se vetett rám illetlen pillantást. 

- Pontosan, ahogy elképzeltem… - suttogta magában miközben szelíden rám mosolygott.

Én meg értetlenül vissza.

- A rózsa mellett volt egy üzenet. 

Folytattam az értetlenséget.

- Igen, ezt többnyire így szokás – kezdtem türelmetlenkedni, mint páciens a jósnőnél, aki csupa ismert tényt sorol fel.

- Jövőd a múltban van.

- Szó szerint…

- És az álmaid, az arc, a hang, a vér, a fehér farkas. Nem hétköznapi álmok, Cassie, hanem jelek. Jelek, amelyekre figyelned kell. 

Úgy éreztem magam, mint akin éppen átment az az ominózus úthenger. A harag elszállt és próbáltam megszólalni, de nem tudtam. Elképedve hallgattam, hogy legbelsőbb világomat tárja fel egy olyan ember, akivel csupán pár napja találkoztam életemben először. 

- Honnan a fenéből… - próbáltam szóhoz jutni a döbbenettől.

- Te különleges nő vagy, Cassie, sokkal különlegesebb, mint gondolnád. Különleges néptől származol, és a képességeid sem hétköznapiak, bár ezeket még nem fedezted fel. Mielőtt ráébrednél, cselekedned kell. Lesz, aki melletted áll, lesz aki ki akar használni. Nem könnyű feladat, de tudni fogod mit kell tenned. 

A világ mintha megszűnt volna létezni körülöttem. Nem láttam többé a képeket a falakon, az ajtót, a pultot Wolf háta mögött. Nem hallottam többé a mosogatás zaját, sem a pulton csattanó poharakat. Csak őt láttam, csak az ő hangját hallottam. 

Egy szót sem értettem abból, amit mondott.

- Cassie, egy olyan világba léptél, amelynek létezését mindeddig elképzelhetetlennek tartottad. Olyan dolgokat fogsz tapasztalni, amik hihetetlennek és lehetetlennek tűnnek. Melyekre első reakciód talán a menekülés lesz. De ne feledd, akármit is teszel, sok minden függ a döntésedtől. 

Mit hord ez itt össze nekem? Pedig eddig azt hittem végre találkoztam egy normális alakkal. Öt perc alatt sikerült bebizonyítania mekkorát tévedtem. 

- Most már értem, te valamilyen titkosszolgálat tagja vagy! CIA, KGB vagy Mosad? Be akarsz szervezni, erről van szó? – szólaltam meg végre – Nem tudom ugyan honnan tudsz az álmokról, de tudod mit? Nem is érdekel. Nincs időm egy őrült képzelgéseit hallgatni! – felálltam és elindultam az ajtó felé.

- Hiába menekülsz, a múltad utolér – szólt utánam szárazan Calliope.

- Nahát, nem mondod! – válaszoltam gúnyosan, a szemébe nézve – Ha most a karmámat is szóba hozod, el kell keserítselek, azt a könyvet én is olvastam. Élmény volt veletek társalogni, de most már tényleg mennem kell.

Kabátomat a vállamra terítettem és megragadtam a kilincset.

- A rózsát Liz küldte.

Féllábbal már kint voltam az utcán, de megálltam és visszafordultam. 

- Liz? Te ismered Lizt? Mi ez az egész??

- Hamarabb fogsz rájönni, mint gondolnád – mondta halk, sejtelmes hangon Wolf.

- Hát akkor záróra - szólalt meg Calliope a pultnál - ha a kedves vendég elhagy minket, mi is megyünk tovább, nem igaz, Wolf?

- Cal, ne most…

De Cal levette köténykéjét s mint aki jól végezte dolgát, kulccsal a kezében elindult az ajtó felé. Wolf meg utána.

- Szabad lesz? - mondta Calliope és miután mindenki kilépett, becsukta ajtót, lehúzta a rácsot, és rátette a lakatot.

Ott álltam, nem is tudom mire várva, de némi magyarázat még jól jött volna. Calliope azonban egy utolsó megvető pillantást vetett felém, majd elvonszolta Wolfot a sötétben. 

- Hé, nem hagyhatsz itt csak így! Hallod? Wolf, azonnal gyere vissza! - De nem jött. Erős déjá vu érzésem támadt, bár ennyire sejtelmesen még nem ráztak le. Ráadásul egy másik nőcske szeme láttára!

Az utcán a hideg arcon csapott. A hold jegesen világított a koromfekete égen, előtte épp egy nagy, fekete madár repült el. Megrázkódtam.

Ránéztem az órámra, kilenc óra huszonkettő. Sietnem kellett, ha nem akartam lekésni a parti végét.

Visszementem a Mantis épületéhez. Beléptem a kapun, de még mindig Wolf szavai viszhangzottak a fejemben. Nem tudom mi történt, de a következő pár perc teljesen kiesett. Mintha hirtelen egy másik világba csöppentem volna, nőket láttam magam körül, olyan ruhát viseltek mint az a zöld, amit a vámpírnő a festményen és amiről egyszer álmodtam. Mintha több száz évvel visszamentünk volna az időben. Táncoltak, nevettek, ittak, szédítő forgatagban. Egyikük felém nyújtott egy arany színű kelyhet. A számhoz emeltem és belekóstoltam. Vért ittam.

Két sarokra voltam egy forgalmasabb és a taxit által gyakrabban látogatott útvonaltól, a Tottenham Court Roadtól, addig valahogy el kellett jutnom. A Wolffal folytatott telefonbeszélgetés, mi tagadás, kissé felzaklatott. Ilyen helyzetben általában úgy mentem át a városon, mint aki nem is tudja mi folyik körülötte, de az ominózus tűsarkú, ami szintén a hamburgi utam során beszerzett darab volt, megnehezítette a járást és jobban meg kellett néznem merre lépek. Így lettem figyelmes arra, hogy két fura alak egy járdán fekvő hajléktalan körül matat. S bár a cipőm meglehetősen hangosan kopogott az aszfalton, néhány gyanús szó megütötte a fülem. 

- Óvatosan, Tod még felébred!

- Jóvanna, azé’ még engedj oda engem is!

Nem tudhattam mit akarnak, kirabolni a szerencsétlent, vagy bántani őt, de épp elég atrocitás ért az elmúlt napokban ahhoz, hogy az ügyet ne hagyjam szó nélkül. Ráadásul a ez a kettő nem nézett ki túl veszélyesnek. Megvolt a tökéletes taktikám egy ilyen esetre. A rendőrséggel nem fenyegetőzhettem, azt sose vették volna be, de ha elkezdek kiabálni, hogy tűz van, nincs az a londoni, aki rémültem ki ne nézett volna az ablakon, és akkor a pitiáner bűnözők mindig menekülőre fogják. Legalábbis ezt tanították önvédelem órán.

- Uraim – szóltam rájuk határozottan, amint közelebb értem – ha nem hagyják abba, kiabálni kezdek.

A két alak meglepetten nézett rám.

- Aztán ugyan mit, aranyom? – kérdezte az egyik, Tod valószínűleg, kaján vigyorral.

- Biztos, hogy ilyen kíváncsi vagy rá? – mondtam fenyegetően.

- Nézd mán, Bob, egy kékharisnya – szólt Tod a szerencsétlenül vigyorgó, fogatlan társának.

- Hehe, Tod, a csaj nem egy ijedős típus – mondta Bob és továbbra is idétlenül röhögcsélt.

- Tod és Bob – sóhajtottam – hát ami azt illeti, választhattatok volna valami félelmetesebb nevet.

- Pedig veszélyesek vagyunk, az ám, mi! – sziszegte Bob.

- Igen? Na hagyjátok szépen abba amit műveltek és tűnés innen! 

Erre Tob és Bob, a két fenevad, felegyenesedett és elindult felém. Úgy meresztették a szemüket és úgy sziszegtek, mint két idióta szörnyjelölt egy B-kategóriás horrorfilmben. Még a szemüket is rebegtették.

- Mi ez, valami vicc? Mégis mi a fenét csináltok? – kérdeztem elképedve, és próbáltam visszafogni a már-már kirobbanó nevetést.

- Majd meglátod mit csinálunk, kedves… amint közelebb érek, már gyengülsz érzem, alig van erőd…

- Bob, egy hipnotizőr veszett el benned? – mondtam neki nevetve.

- Egy hipno mi? – kérdezte Bob és egy pillanatra kiesni látszott a szerepéből – én kérem egy tisztességes vámp…

- Megőrültél, Bob? – szisszent Tod a társára – még a végén elárulod magad, te nyavalyás!

- Jaj ne, ti is ezzel a vámpírsztorival! Mi ez, valami összeesküvés? Ki bérelt fel titeket? – kérdeztem fáradt hangon. Nagyon elegem volt abból, hogy hülyére vesznek.

- Minket nem bérel fel senki, mi egyedül dolgozunk. Mármint ketten, egyedül, érti a kisasszonka? – felelt Tod egyszerre büszkén és sértett hangon. 

- Értem, rendben, szóval vámpírok vagytok, nagyszerű. És mégis hogy akartad kiszívni a vérem, ha, Bob, fogak nélkül, öt méterről?

- Vért? Fogak nélkül? – kérdezte Bob elképedve – Hallod Tod mit hord össze a kisasszonka?

- Hallom, hát, én ne hallanám, nincs is itt más rajtam kívül! Hát a kisasszonka hol él, talán egy Drakula-könyvben? Hát nem úgy van a, ahogy azt monják! Hogy vér, meg a szentelt víz… – szólt hozzám Tod megalázó nevetéssel.

- Meg a kereszt, tuggya mán a kisasszonka, az csak megtévesztés, a píárunk! – tette hozzá Bob visongva, mint egy eszelős.

Úgy éreztem felrobbanok a méregtől. Mit képzel ez a két kretén? Majd pont ők és itt fognak kioktatni! Egyáltalán, minek állok le én ilyenekkel vitatkozni? És ráadásul miről, vámpírokról? Hát normális vagyok?

- Na jó fiúk, ebből elég. Foggal vagy fog nélkül, takarodjatok innen, mert ellátom a bajotokat!

- Jóvanna, megyünk má’. Ebben úgy se volt túl sok életerő má’. Gyere Bob, keressünk más harapnivalót, hehe…

- Harapnivalót, érti kisasszonka? – riposztozott vidáman Bob és még kacsintott is egyet, majd továbbált a társával. 

Én csak álltam ott hüledezve. Ránéztem a hajléktalanra, aki horkantva a másik oldalára fordult és szemmel láthatólag remekül aludt tovább.

Miután nyugtáztam, hogy komolyabb baj nem történt, továbbindultam. Tod és Bob a másik irányba ballagott tovább, s még hallottam az eszmecseréjüket.

- Tod, figyelted ezt, a csaj nem is gyengült, pedig én szívtam az erejét, ahogy csak tudtam. Lehet, hogy közülük való?

- Csitulj mán Bob, még meghallja! – förmedt rá Tod.

Szívtad te, na persze, a ragasztót a tescos zacskóból, gondoltam, miközben a következő sarkon befordultam és megpróbáltam kitörölni a fejemből az elmúlt perceket.

- Halló Liz?

 - Cassie? Szia, megjöttél? – válaszolta a vártnál vidámabb hangon. Már ahhoz képest, amire a sürgető levél után számítottam volna. 

- Igen, csak a délutáni géppel tudtam jönni, a reggeli járatot törölték. De mi az, ami olyan sürgős volt? – érdeklődtem.

- Semmi olyan, amit telefonon megbeszélhetnénk. Gyere be az irodába kilencre, ma este tartunk egy összejövetelt, szeretném, ha részt vennél rajta. 

Valami gyanús volt a hangjában

- Remek, ott leszek.

- Ja, és vedd fel az új szerzeményt, formális rendezvény lesz. 

- Új szerzeményt? – kérdeztem értetlenül.

- Igen, a zöld ruhát. Ursula mesélte, hogy fenségesen áll rajtad – válaszolta, szinte kacérkodva.

- Hm, a jó hírek gyorsan szállnak? Rendben, akkor kilenckor.

- Már alig várom…

Letettem a telefont és elkezdtem gondolkodni. Liz hangja nagyon megváltozott, mintha egy másik nő lett volna, akit nem ismertem. Nem mintha őt magát olyan jól ismertem volna, de találkozásunk óta kialakult bennem egy bizonyos kép. Most azonban, nem is tudom, olyan volt, mint egy férfival beszélni, akit csak a ruhám és még isten tudja mi érdekel. És az utazás, meg az, hogy hirtelen hazarángat. Azt hittem válsághelyzet van, bár elképzelni nem tudtam milyen válsághelyzet léphet fel a kiadók világánál. Egy hirtelen könyvkiadás? 

Na de nem volt több időm gondolkodni, készülődnöm kellett. Két óra múlva a Mantisnál kellett lennem, teljes harci díszben. És mivel egy ideje elszoktam az efféle társasági eseményektől, igencsak több időre volt szükségem, ha a ruhához méltóan akartam kinézni. 

Éppen a fürdőszoba felé indultam, amikor megcsörrent a telefon.

- Cassie? – kérdezte egy ismerősen csengő férfihang.

- Ki beszél? – kérdeztem gyanakvóan. Mostanában egyre gyakrabban történtek velem szokatlan dolgok, kezdtem óvatosabb lenni. Ez már nemcsak a szokásos nagyvárosi neurózis volt. 

- Én vagyok, Wolf.

- Wolf? De hogyan… honnan tudod a számon? – ezt már magam sem hittem el. Egyszerre több gondolat cikázott a fejemben. Szóval csak játszotta volna a hűvös idegent? Vagy örülnöm kellene, hogy van annyira talpraesett, hogy megtalál, ha akar?  Tisztára, mint a filmekben… Csodálkoztam is, hogy nem kérte el a számom. Persze hallottam már ilyen esetről, de annak általában rossz vége lett. Vonzom az őrülteket?

- Megvannak a módszereim. Cassie, beszélnünk kell. Még ma. – mondta parancsolóan.

- Igen? Na, ez érdekes. Nézd, Wolf, hizelgő, hogy annyira megtetszettem, hogy lenyomoztál, de nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak. Tudod, lehetnél kedvesebb is, meglephettél volna egy szál virággal, vagy inkább mégse, mostanában a virágokkal kissé hadilábon állok. Vagy megrendezhetted volna, hogy véletlenül összefutunk valahol a Sohóban, és akkor életszerűbb lett volna a dolog. De az a megvannak a módszereim duma… mi vagy te, titkos ügynök? Nem a hatvanas éveket írjuk! Meg különben is, nem gondolod, hogy kicsit ijesztően hat a sorozatgyilkos stílusod? A végén még…

- Állj meg, vegyél levegőt és engedj szóhoz jutni, kérlek - szakított félbe higgadtan – Teljesen félreérted a helyzetet. Nem tagadom, vonzó nő vagy és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem figyeltem fel rád mikor megláttalak a Velvet Rose-ban…

- Aha, na ugye! Tudtam, hogy igazam van!

- Cassie, bármennyire utálom ezt mondani, de ez nem az, amire gondolsz – mondta egy nagy sóhaj után.

- Jesszusom, Wolf, ennél hülyébb szöveget ember még nem mondott, pedig már kezdtél meggyőzni…

- Tudom, hogy nagyon furcsa helyzet, de kérlek bízz bennem. Muszáj még ma beszélnünk.

- Még hogy bízzak? Hát látod, ez az ami nem megy, a bizalom, azt már rég…

- Cassie, kérlek, ne kezd újra. Hinned kell nekem.

- Hinni? Na jó, ebből elég volt. Különben is nem érek rá, másfél óra múlva egy fogadáson kell lennem,  nemrég értem haza, gondolhatod mennyi dolgom van még.

- Csupán tíz percet kérek az idődből, nagyon fontos, a jövődről van szó.

- Tudom, és a múltamról, mostanában mindenki ezzel jön. Mintha körülöttem forogna a világ – mondtam és kezdtem unni a társalgást.

- Ez így is van, ezért kell rá felkészülnöd – vágta rá ijesztő komolysággal.

- Felkészülni, na igen, éppen azt próbálom, de látom nem tudlak lerázni – kezdtem rájönni, hogy hamarabb szabadulok, ha engedek neki. Tipikus. – Na jó, legyen, hallgatlak.

- Nem telefontéma, találkoznunk kell.

- Találkozni? Nem hallottad mennyi dolgom van? Istenem, sose figyeltek. 

Már éppen le akartam csapni a telefont, bár ez egy mobiltelefon esetében nem könnyű, de a következő mondata megállított.

- Tudom ki küldte a fekete rózsákat. Tudok az álmokról – mondta hűvösen meggyőző hangon.

Úgy éreztem fejbe vágtak. Ezt nem tudhatta senki. Illetve csak Liz, neki elmeséltem a rózsás ügyet. De az álmok, azokat megtartottam magamnak. 

- Honnan tudhatsz te a rózsákról? És az álmokról? – most már kezdett érdekelni a dolog.

- Többet tudok rólad, mint gondolod. 

Ki ő, valami gondolatolvasó? Bár, ha jobban belegondoltam, a rózsákról hallhatott a Velvet Rose-ban és álmai mindenkinek vannak.

- Nézd, Wolf, ezt én nem játszom tovább. Egy másik életben talán, de most egyáltalán nincs időm X-aktát játszani. Sajnálom, próbálkozz mással, én kiszálltam a paranoja-szakkörből.

És lecsaptam a telefont. A földre, de nem érdekelt. Istenem, ha minden egyes alkalommal, amikor egy pasi miatt földhöz vágom a telefonom… na ja, egy mobilforgalmazó simán megélne belőlem. 

Mindeközben az idő rohanó léptekkel szaladt előre és nekem alig maradt több, mint egy óra arra, hogy zuhanyozzak, hajat mossak, öltözködjek, sminkeljek… Nem egyszerű nőnek lenni. Viszont nem először kellett időhiány miatt fénysebességgel elkészülnöm.  Nem akartam sokat késni, hja, mindig ezt mondtam,  ezért rekordgyorsasággal igyekeztem lemosni magamról az utazás porát és egy fogadáshoz méltó külsőt ölteni. 

Az előszobában végeztem a hajamon az utolsó simításokat, na még egy kis szájfény és valóban alig ismertem rá a tükörből visszatekintő nőre. Ha tudtam volna füttyenteni, megtettem volna. Rohannom kellett. Kabát, táska, kulcs, indulás! A tűsarkúban nem volt egyszerű lemenni a harmadikról, persze mindig ilyenkor romlik el a lift… 

- Cassie, ezt fel kell próbálnod! – bíztatott Ursula, kezében egy hosszú, ujjatlan sötétzöld ruhával.

- De Ursula, én nem szoktam ilyet hordani – mondtam, mivel estélyi ruháim száma a nullához konvergált. 

- Ha a Mantisnál dolgozol, előbb-utóbb szükséged lehet rá – válaszolta sejtelmesen – különben is, beszámoltam Liznek a tegnap incidensről és megegyeztünk, hogy jár neked némi kárpótlás.

- De hát igazán nem történt semmi komoly – szabadkoztam, miközben Ursula a próbafülkébe tuszkolt. 

Láttam, hogy nem fogom tudni lebeszélni a dologról, így hát engedelmeskedtem. Amikor a ruhában kiléptem, Ursula alig tudott megszólalni.

- Istenem, Cassie ez… ez csodálatosan áll rajtad. Úgy festesz, mint egy királynő.

- Köszönöm, de nem túlzol egy kicsit? – mondtam némi álszerénységgel, ahogy a mennyezetig érő tükör előtt forgolódtam. Tény, hogy remekül mutattam, ezért nem volt nehéz meggyőzni, hogy elfogadjam a ruhát.

Pár egyéb apróság beszerzése után, ami nem kicsit terhelte meg a cég hitelkártyáját befejeztük a vásárlást és beültünk egy hangulatosan elegáns étterembe. A pincér felvette rendelésünket, majd kihozott egy üveg jól lehűtött Semillont. Kezdtem felengedni.

- Ursula, tudod kivel találkoztam ma reggel – kezdtem a csevegést?

- Kivel? – kérdezte meglepődve, mivel tudta, hogy új vagyok a városban.

- Azzal a férfival, Wolffal, aki tegnap megmentett. 

- Tényleg? – egyre nagyobb érdeklődést mutatva.

- Igen. Apropó, tegnap este, a kórházban, miről beszéltetek?

- Beszéltünk? Semmiről, drágám – válaszolta Ursula, rosszul rejtve, hogy titkolnivalója lenne.

- De hiszen láttalak, amikor kijöttem a rendelőböl.

- Ja, akkor – mondta mintha hirtelen eszébe jutott volna – csak elmesélte, hogyan történt a baleset.

Érdekes gondoltam, nekem úgy rémlett, mintha erősen vitatkoztak volna, de jobbnak láttam nem erősködni.

- Szóval ma reggel összefutottunk útban a vásár felé, ő is odament. Aztán megittunk egy kávét.

- De Cassie, mondtam, hogy nem kellene idegenekben bíznod – mondta Ursula, a kelleténél talán több anyai aggodalommal - Persze, tudom, helyes volt, meg kisegített, de a látszat csalhat.

- Érdekes, ő is ugyanezt mondta. Különben is tudok vigyázni magamra. Egyébként meg nem egy flörtölő típus, kicsit furcsa is volt.

- Furcsa? – Ursula letette a villáját és a szemembe nézett – Hogy érted, hogy furcsa?

- Jaj, ne vedd olyan komolyan, csak egy cseppet zárkózott volt, nem úgy reagált, ahogy azt a pasiktól megszoktam – a bor megoldotta a nyelvem és fokozta őszinteségem.

- Aha, értem, nem hullott azonnal a lábaid elé és ezt nehezen dolgozod fel, ugye? – mosolygott Ursula, mintegy megkönnyebbülve.

- Hát, igen, tulajdonképpen erről van szó. És ráadásul teljesen hülyét csináltam magamból. 

- És ezt hogyan sikerült elérned?

- Nagyon egyszerűen, mesteri fokon művelem a dolgot. A munkájáról kérdeztem és amikor elmesélte, hogy vallási témájú könyveket ír, megkérdeztem mennyire kötődik az egyházhoz. 

Ursula ekkor úgy elkezdett nevetni, hogy még a könnye is kicsordult.

- Ó, ó Cassie – mondta levegőhöz jutva - ez igazán édes! Erre innunk kell.

Felemeltünk poharainkat és koccintottunk.

- Igyunk a félénk, visszahúzódó férfiakra, és a kihívásokra! – mondtam lelkesen, feledve a nőisségemen ejtett csorbát.

- Proszit! – kontrázott Ursula, majd nevetve folytattuk a beszélgetést és a séf remekművének elfogyasztását.

Vacsora után elbúcsúztam Ursulától. Ő ugyan erősködött, hogy üljek taxiba, de én szerettem volna sétálni és egyedül maradni. Különben is, annak az esélye, hogy két egymás utáni este megtámadjanak igen csekély volt. Már ha az ember lánya hisz a valószínűségszámításban. Aznap este én hittem. 

Minthogy pár perc séta elteltével abban is hittem, hogy valaki követ. Nem voltak sokan az utcán, így könnyű volt észrevenni azt a sötét, árnyszerű alakot, aki az úttest túloldalán jött utánam. Általában nem vagyok nagyon körültekintő, de az elmúlt huszonnégy óra eseményei (a baleset, Wolf, Vlad és Ursula megmagyarázhatatlan aggodalma) úgy látszik felerősítették az ösztöneimbe épített védelmi rendszert. 

Úgy döntöttem, nem leszek még egyszer áldozat. Pár métert még mentem tovább, de utána leálltam egy kirakatnál, mintha nézelődnék. Jól bevált, régi trükk, a követőmnek tovább kell mennie, ha nem akar lebukni. Így is lett, de meglepetésemre belépett a következő kapun. Üldözési mánia, gondoltam, és továbbindultam. 

Két sarokkal később ugyanaz az érzés fogott el. Hátrafordultam, de nem láttam senkit. Nem akartam pánikba esni, és nem akartam ismét a paranoja áldozatává válni, de a biztonság kedvéért egy fokkal szaporábbra vettem a tempót. Időnként hátranéztem, hogy nyugtassam magam. Az utca üres volt. Közel voltam a szállodához, két sarok és hazaérek. 

És akkor ott termett előttem, teljes életnagyságban.

- Maga! Vlad, mit keres itt? Halálra rémisztett! – mondtam, majdnem kiabálvam, kissé csodálkozva, hogy azonnal felismertem az illetőt.

- Kisasszony, bocsásson meg a tolakodásért – szólalt meg mély, hátborzongató hangján – igazán nem állt szándékomban. 

- Mégis mit képzel, hogy csak úgy elkezd követni? – mondtam felháborodva.

- Figyelmeztetni akartam. Maga nem egy hétköznapi nő, és furcsa dolgokat látok a jövőjében.

- Miket hord itt össze? Ha meg akart ijeszteni, hát sikerült, akár vámpírnak tetteti magát, akár nem. De abba kell hagynia, különben hívom a rendőrséget.

- A rendőrség nem segíthet mindig – mondta vészjósló hangon – Maga még fiatal, nem tudhatja. Ám hamarosan észreveszi, a látszat olykor csal.

- Mindenki ezzel a látszatszöveggel jön ma. Mi ez, valami TV-show? Köszönöm a jó tanácsát, Vlad, jó éjszakát. – és elindultam a szálló fele.

- Jó éjt, kedves Cassie. Ne feledje, a jövője a múltban van.

- Honnan a fenéből tudja… - fordultam vissza elképedten, de akkor már nem volt ott. Eltűnt, mint a kámfor.

Egy pillanatig álltam ott, mint egy sóbálvány, aztán elindultam. Az utolsó pár méteren a szálló felé azon törtem a fejem, vajon honnan tudhatott meg Vlad ennyi mindent rólam. A nevemet kideríthette a vásáron, az nem volt olyan nagy dolog, de az utolsó szavai… ugyanazok, mint a papíron a fekete rózsák mellett. Tehát nem egy őrült rajongómtól származtak. De akkor kitől?

A szállóban szokás szerinte Manfred fogadott. Érdekes, talán huszonnégyórás beosztásban dolgozott?

- Jó estét, kisasszony, sikeres volt a napunk? – kérdezte mosolyogva Manfred a recepción.

- Sikeresebb nem is lehetett volna – válaszoltam erőltetett mosollyal.

- Látom, bevásárlókörúton volt. A legjobb orvosság – mondta a kezemben lévő papírzacskókra mutatva mikőzben a kulcsomat nyújtotta felém.

- Orvosság? Ja, a baleset, persze – üldöztem el paranojám foszlányait.

Már épp fordultam a lift felé, mikor újra megszólított.

- Egy üzenet is jött magának, nyilván a sok hódolója egyikétől. Jó éjszakát!

- Köszönöm, jó éjt – átvettem a borítékot, és elindultam a lift felé. Mire felértem a negyedik emeletre sikerült megszabadulnom a csomagjaimtól és kinyitni a borítékot.

Cassie,

Sajnálom, hogy meg kell szakítanod az utad, de szükségem van rád. Kérlek a holnapi géppel gyere haza. A jegy a reptéren vár. Hívj, amint megérkeztél.

Liz

A kiállítás hatalmas volt, tele rengeteg látnivalóval. Standok egymás hegyén hátán, könyvkiadók számos országból, és amennyira fel tudtam mérni, tématikus elrendezésben. Szívesen sétáltam volna itt órákon keresztül magánemberként is, főként a történelmi és vallási „kerületben”, de most nem ennek volt itt az ideje. Az új találkozás iránti lelkesedésemet gyorsan felülmúlta az ajándékba kapott munka iránt érzett öröm. Alapvetően lelkiismeretes típus voltam, mondhatnám maximalista, ezért szerettem volna elkezdeni bizonyítani, hogy erősítsem újdonsült főnököm belém vetett bizalmát. 

Ahogy bóklásztam a standok között a Mantist keresve megláttam egy fekete színű építményt, ami igencsak elütött a többitől. A standok előtt többnyire egy tucat vagy annál is több érdeklődő tolongott, ez viszont úgy látszott nem vonz senkit. Egy valakit leszámítva, engem. Odamentem és átléptem a bejáratot szimbolizáló fekete bársonyfüggönyön. 

Kellett fél perc, hogy a szemem megszokja a sötétséget, amit csak pár szál vörös gyertya fénye tört meg. Amennyire a helyiség szerkezete puritán volt, a berendezése annál pazarabb. Egy gyönyörű, faragott lábú asztal, körülötte magas támlás, szintén faragott lábú karosszékek, a falakon sötétvörös bársonyfüggönyök. Könyveket nem nagyon láttam és már azon voltam, hogy továbbállok, ki az aki kiállít egy üres standot egy könyvvásáron, amikor hirtelen egy mély hang szólalt meg a hátam mögött:

- Érdekli az okkultizmus, kisasszony? 

Megfordultam, és szembetaláltam magam egy magas, fekete öltönyt viselő férfival. 

- Remélem nem ijesztettem meg – mondta olyan hangon, amit ő bizonyára megnyugtatónak szánt, de valójában a hideg futkározott tőle a hátamon.

- Nem.. igen… - dadogtam – mármint nem ijesztett meg, és igen érdekel az okkultizmus. 

- Nagyszerű, akkor kérem, foglaljon helyet – invitált az asztalhoz. – Megkínálhatom egy itallal?

- Ó nem, köszönöm, ahhoz még nekem korán van – szabadkoztam, miközben leültem.

- Ugyan, csak egy pohárka pezsgő, az nem árt meg – és közben elhúzta az egyik függönyt, ami mögött egy faragott bárszekrény volt. Megszólalni nem is tudtam, vendéglátom máris nyújtotta felém a poharat.

- Köszönöm – mondtam és nem tudtam levenni szemem a férfi arcáról. Negyvenöt-ötven év körülinek tippeltem, de inkább kortalannak tűnt. Az arca hófehér volt, mint aki hónapok óta nem látott napsugarat, a haja koromfekete. Szakasztott egy Lugosi Béla, csak a pirosbélésű köpönyeg hiányzott róla.

- És melyik témát kedveli leginkább a kisasszony?

- Tessék? Ja igen, az okkultizmus – szavaival visszazökkentett a valóságba – hát nem is tudom, talán a vámpírok.

- A vámpírok, hát igen, egy igazi klasszikus – mondta mosolyogva és máris a kezébe volt egy könyv. Nem tudom hogyan csinálta, nem láttam, hogy megmozdult volna.  – Ez egy igen ritka kiadás, még a múlt század huszas éveiben íródott, mindent tartalmaz, amit egy mai vámpírkutatónak tudnia kell. Nézze csak meg.

Ellentmondást nem tűrő és ellenálhatatlan hangon átnyújtotta a kötetet.

- Nagyon köszönöm, gyönyörű kiadvány – mondtam és lapozni kezdtem. Figyelni nem nagyon tudtam a tartalomra, csak a képeket nézegettem felületesen. Miközben pezsgőmet kortyoltam, úgy éreztem, mintha a férfi a gondolataimat olvasná. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, ideje volt továbbállni. – Igazán érdekes, de sajnos mennem kell.

Ezzel letettem a könyvet az asztalra és felálltam.

- Ó nem, kérem, a könyv a magáé. 

- De hát nem fogadhatom el, bizonyára nagyon értékes – próbáltam visszautasítani, bár éreztem, nem fog sikerülni. 

- Kérem, az a könyv magához tartozik. És fogadja el hódolatom jeléül – miközben ezt mondta megajándékozott nemcsak a könyvvel, hanem egy vérfagyasztó mosollyal is.  – Megengedi? – kérdezte és egy szempillantás alatt az ajtónál termett és fellibbentette előttem a függönyt.

- Hát akkor, nagyon köszönöm, Ön igazán kedves – és visszamosolyogtam.

- Én köszönöm, és örülök, hogy megismerhettem. Remélem, még találkozunk – tette hozzá sejtelmesen.

Ahogy kiléptem a fekete standból, megborzongtam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszamegyek és megkérdezem tőle, hogy ő is vámpír-e, de a józan ész győzedelmeskedett. Egy napra elég volt egy különös esemény. Különben is, nem tölthettem az egész napot flörtöléssel, akár vámpírokkal, akár hús-vér férfiakkal. Várt rám a Mantis, a munkám. Ideje volt végre a feladatomra koncentrálni! 

Pár perc séta után meg is pillantottam a kiadóm standját. Hatalmas volt és hasonló stílusú, mint Liz irodája, a szecesszió itt is uralkodott. Igazi felüdülés volt az éjfekete birodalom után. Ahogy közeledtem, láttam, hogy Ursula széles mosollyal felém tart.

- Cassie, de örülök, hogy látlak! Hogy vagy? Kipihented a tegnap esti fáradalmakat?

- Sose voltam ilyen jól, Ursula, mintha mi sem történt volna. Képzeld, a sebem teljesen begyógyult – újságoltam.

- Valóban? – kérdezte Ursula meglepetten – És biztos, hogy jól vagy?

- Ursula, ha jobban lennék, repkednék – mosolyogtam - kezdhetünk dolgozni.

- Rendben, gyere velem – felelte vidáman, de volt egy fura csengés a hangjában. – Amint látom, te már el is kezdted.

Miközben ezt mondta és a stand belső része felé vezetett a kezemben lévő könyvre mutatott.

- Ez? Ja igen, ajándék, egy nem mindennapi alaktól kaptam.

- Nocsak, melyik kiadó? – kérdezte enyhe gyanúval a hangjában.

- Most, hogy mondod, nem is tudom, nem láttam feliratokat. Minden olyan fekete volt és félelmetes – feleltem tettetett borzongással.

- Az csakis az Night Shift lehet – mondta Ursula fellélegezve – A jó öreg Vlad, övé a cég, mindenki ismeri a szakmában, az okkultizmusra szakosodott.

- Ursula, kérdezhetek egy nagyon butát?

- Hát persze, drágám – felelte érdeklődéssel.

Már szinte szégyelltem, pedig a szavak még el se hagyták a szám, de már késő volt visszakozni.

- Tudom, ostobán hangzik, de ő ugye nem…

- Vámpír? Nem – kacagott fel Ursula - bár szereti azt a látszatot kelteni. Az igazi vámpírok nem úgy néznek ki, mint egy Lugosi Béla másolat.

- Nem? Hát hogyan? – érdeklődtem őszintén. 

- Hogyan? – válaszolta Ursula zavartan – Hát nem is tudom, a legutóbbi, akivel találkoztam, vajszínű Armani öltönyt viselt. 

Erre mindketten jót nevettünk és beléptünk a tárgyalónak kinevezetett szobába.

A nap hátralevő részében egyfolytában tárgyaltunk. Szerzőkkel, ügynökökkel, külföldi kiadókkal. Ursula remekül csinálta, tökéletes elegye volt a kemény üzletasszonynak és a bájos társalkodónőnek. Legnagyobb húzása a cég kínai partnerével volt, aki meglehetősen morcosan állított be, de Ursula röpke negyvenöt perces teázással és mandarin csevegéssel annyira megpuhította, hogy a férfi egy tizenkét könyv  kiadásáról szóló szerződést helyben aláírt.

Öt órakor úgy döntöttünk, hogy eleget dolgoztunk, ideje volt kikapcsolódni.

- Gyere Cassie – mondta Ursula – egy ilyen kemény nap után igazán ránk fér egy kis szórakozás. Mit szólnál ahhoz, ha megnéznénk egy pár butikot, aztán elmennénk vacsorázni?

- Jól hangzik, és talán ma este senki nem akar elütni – válaszoltam, kimerülten.

Ahogy a kijárat felé indultunk, szembe jött velünk Vlad. Félénken mosolygott és még meg is hajolt, majd szinte egy pillanat alatt eltűnt szemünk elől.